2009. március 30. 19:30 - Emlékkoncert Fodor Géza tiszteletére

W. A. MOZART: Szabadkőműves gyászzene KV.477
W. A. MOZART: G-dúr zongoraverseny KV.453
W. A. MOZART: Popoli di Tessaglia KV.316
W. A. MOZART: C-dúr szimfónia (Jupiter) KV.551

Közreműködött: Rácz Rita - ének, Kocsis Zoltán - zongora

Vezényelt: Kocsis Zoltán

Helyszín: Zeneakadémia Nagyterem

Nem lehet megunni

Mozart egyértelműen a nélkülözhetetlen komponisták sorába tartozik. Olyan szer­ző, akinek az alkotásai nélkül - jólle­het a zsenialitásnak nyilvánvalóan nem ez az egyetlen kritériuma - egészen biztosan felelőtlenség volna hajótörést szen­vedni egy lakatlan szigeten. Szeren­csére a szellemi-emocionális komfortérzet csorbítatlan teljessége érdekében az ember sokféle felvételt tarthat készenlétben vészhelyzet esetére, többek között például Piotr Anderszewski és a Skót Kamarazenekar lemezét, amelyen az előadók néhány évvel ezelőtt két Mozart-zongoraversenyt rögzítettek (K 453 és d-moll, K 466). Akinek volt már szerencséje ezekhez a hagyománytisztelően arányos, ugyanakkor sajátosan szellemes és felszabadult interpretációkhoz, az viszonylag pontos képet alkothatott magának arról, mire számíthat a skót együttes és a varsói születésű zongorista március 26-i hangversenyén, amelynek műsorán a legkisebb Bach-fiú, Johann Christian egyik háromrészes nyitányán (Lucio Silla) kívül kizárólag Mozart-művek szerepeltek: egy lényegében még gyerekkori divertimento (Esz-dúr, K 113) és két zongoraverseny (B-dúr, K 456 és c-moll, K 491).

A fellépők érezhetően arra törekedtek, hogy klasszikusan kiegyensúlyozott zenei élményt nyújtsanak a hallgatóságnak, távol a művészi személyiség túlhajszolt egyediségének vagy a recepciótörténeti kutatások ismeretterjesztő jellegének csapdájától és a kellő fantázia híján nemegyszer szürke historikus kötelességtudat bonckésétől. Előadásmódjuk egyaránt kerülte a szikáran régies és filmvászonra kívánkozóan grandiózus megszólalás megszokott kategóriáit. A Skót Kamarazenekar kellemesen arányos, áttekinthető, élénk, de nem harsány színekből kevert, gondosan formált és kidolgozott hangzásának életteli természetessége nagyszerű összhangban simult össze a zongoraversenyeket irányító Anderszewski játékával, a művek világos architektúráját, elbűvölően okos szépségét feltáró előadásmódjával. A zongorista nemcsak a B-dúr koncert bőségesen kínálkozó, meglepő, humoros és bonyolult részleteit, szemtelenül merész ötletgazdagságát domborította ki remekül, hanem legalább olyan nagyszerűen ragadta meg a c-moll versenymű sötéten energikus, szenvedélyesen erőteljes karakterét is, amelynek megformálása érdekében szemrebbenés nélkül lemondott a klasszikus visszafogottságnak még a látszatáról is a romantikus hevület javára, nem hagyva magát egyetlen stíluskorszak feltételezett előadói gyakorlatának eszközeivel kalodába zárni. Egyáltalán nem törekedett semmiféle korhűségre, egyszerűen csak a művek zenei sajátosságaira figyelt, az értelmező funkciót betöltő hangsúlyok és agogika fantáziadús és pontos alkalmazására, a hangszínek plasztikus árnyalataira, a frazeálás összetettségére és a díszítések eleganciájára. Teljesen elmerült a zenében, végtelenül élvezve a kompozíciók minden játékos részletét, anélkül, hogy nagyszabású ívüket szem elől tévesztette volna.

Noha olyan esetekben, amikor a versenyművek szólistája vezeti a zenekart is, az eredmény sokszor kommunikációs problémák áldozatául esik, ezen a hangversenyen a szólista kettős szerepe egyértelműen nyereségnek bizonyult. A zongoraszólam és a zenekar szervesen kapcsolódó, természetes egysége egyenesen azt a benyomást keltette a közönségben, hogy ez a rugalmas, jó humorú, mégis komoly és átgondoltan felépített művészi produkció világosabban idézi Mozart szellemét, mint bármilyen más előadás. Szép este volt, kiegyensúlyozott, megbízható és izgalmas egyszerre. Olyan, amit nem lehet megunni.

Egészen másféle kép bontakozott ki március 30-án Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok Grazioso Kamarazenekarának Fodor Géza emlékére rendezett koncertjén a Zeneakadémián. Az ünnepélyesen elegáns, a megemlékezés nosztalgiázó formátlanságait gondosan kerülő esemény szintén Mozart-művekre bízta a főhajtás gesztusát, a kompozíciókat azonban alapvetően másképp, a szellemi módon átélt drámaiság dimenzióiban értelmezve.

A koncepció kérlelhetetlen alaptónusa következetesen áthatotta az egész hangversenyt, fokozatosan alakítva-tömörítve a zenekar kezdetben nyers, szálkás hangzását, mintha az egyre egységesebbé és ragyogóbbá váló hangszín a körülmények korlátai felett győzedelmeskedő akarat hatalmát reprezentálná. A súlyos és heroikus hangvétel erőteljes és kíméletlen vonásokkal ruházta fel a Szabadkőműves gyászzene (K 477) harmóniatömbjeit, és tökéletes érzelmi állapotot biztosított az arisztokratikusan kifinomult virtuozitást igénylő Popoli di Tessaglia koncertária (K 316) szenvedélyes lendületének is. A kegyetlen koloratúrákkal telezsúfolt darab szólistája, Rácz Rita nem rettent vissza a feladat nehézségeitől: imponáló hangterjedelme, drámai árnyalatokkal egyre gazdagodó hangja és alapos technikai felkészültsége ígéretes énekesnőnek mutatta a fiatal szopránt, jóllehet olyannak, akinek az előadásmód szuggesztivitását illetően szüksége van még tapasztalatszerzésre ahhoz, hogy meggyőző színpadi fellépése alól ki ne ütközzön időnként a növendék feszültsége.

Az határozottan tragikus hangütés egyedül a G-dúr zongoraverseny (K 453) nyugodt derűjének nem kedvezett. A második tételben költői szépségű részletek fakadtak ugyan belőle, összességében azonban az interpretáció idegen volt a kompozíció egészétől. Kocsis már-már meghökkentően világosan kikevert szólamarányokkal biztosította a tematikus elemek súlyát, pregnánsan ritmikus, figyelemfelkeltő megszólalását, a könnyedséget ugyanakkor jelzésszerű foltokkal kitöltött, éles kontúrok vad és dacos nemtörődömségével helyettesítette. Zongorajátéka érces hangsú­lyok­kal, zaklatott trillákkal és nyugtalan, improvizatívan meglóduló futamokkal ütött át a zenekari szöveten, sajátosan szeszélyes fantáziává formálva a művet.

Ugyanez a különlegesen transzparens hangzásideál azonban, amely a zongoraverseny megszólaltatásakor - kellő fegyelem hiányában - a ziláltság eszközévé vált, az utolsó, nagy C-dúr szimfóniában ( Jupiter", K 551) csodálatosan sugárzó szerkezetet bontott ki. Kocsis tévedhetetlenül tökéletes hallása szinte tapinthatóan térbelivé varázsolta a partitúrát, annyira, hogy ha valaki abban lelte volna örömét, valószínűleg a szimfónia valamennyi szólamát lekottázhatta volna hallás után. A feszes tempójú tételek büszke tartásából olyan lenyűgöző tökéletesség áradt, amely minden bizonnyal mindenki számára életre szóló élményt jelentett, aki olyan szerencsés volt, hogy hallhatta.

(Piotr Anderszewski, Skót Kamarazenekar - Művészetek Palotája, 2009. március 26.; Rácz Rita, Grazioso Kamarazenekar, Kocsis Zoltán - Zeneakadémia, 2009. március 30.)

Szerző: Rákai Zsuzsanna - Élet és Irodalom

2009. április 17. péntek